Az építőművész, aki verseket fest
A Budapest Boda Galéria aukcióján szerepeltek sikerrel a közelmúltban dr. Széll Attila Béla, a PTE MIK egyetemi docensének festményei. A sajátos képi világot képviselő, verseket is festő építőművész–tanárral e sikere apropóján készítettünk portrébeszélgetést.
Milyen lehet Ady Endre vagy
József Attila egy-egy verse festménybe fogalmazva? Milyen képek villannak fel
egy építész, építőművész, tervezőművész, tervező építész szemei előtt, amikor
beleéli magát e versek hangulatába? Dr. Széll Attila Béla, a PTE MIK tanára e
kérdésekre tudja a választ, mint ahogy a költők „játszanak” a szavakkal, úgy ő építészként
a formákkal, festőként a színekkel, a hangulatokkal teszi ugyanezt. Egyetemi
tanárként, mérnök építészként azt vallja: ugyan a szépség formája az
elsődleges, de nagyon fontos a szerkezet is, hogy a fejben megszülető épület a
valóságban stabilan álljon. Magáénak vallja kedvenc építésze, Ludwig Mies van
der Rohe mondását: az építészet nemcsak a szakma dolga, hanem szellemi
magatartás is. Így szervesen kapcsolódik hozzá a társadalom, a tudomány, a
szociológia, a művészettörténet, a történelem, az irodalom, a zene. Széll
Attila Béla esetében a festészet is, amelyet művészi szinten művel. Képei
aukción kelnek el, kiállításon szerepelnek.
- Hogy vezetett az útja az
építészet irányába, miért ezt a pályát választotta?
- Nagyon könnyű volt az
úgynevezett pályaválasztás, hiszen az egész családunk az építészet vonzásában
élt. Az édesapám, akit korán elvesztettem, építészmérnök volt, de mellette
festett és szobrászkodott is. Édesanyám szintén építész. Apai ágon a nagypapám
építész volt, anyai ágon a nagyapám pedig egész Dombóvárt felépítette, tervezőként
és kivitelezőként is dolgozott. Az ő felesége, a nagymamám Benczúr-tanítvány
volt, festőművésznek készült és Illyés Gyulával nőtt föl. Fantasztikus műveltségű
asszony volt, polgári életével sokaknak példaként szolgált. A nagybátyám, aki
festőművészként végzett, a pécsi kis Pollack technikum alapítója, majd 25 éven
keresztül az igazgatója volt. Már otthon magamba szívtam az építészetet, a
művészetet.
Ötéves voltam, amikor édesapám meghalt. Ő volt
a példaképem, tovább akartam vinni, amit ő csinált, apámat akartam utánozni, és
emlékezni rá. Az egyik reggel, ahogy fölébredtem, elkezdtem lapozgatni a
művészeti könyveit. Az első könyv, amit levettem, Gauguin munkáit tartalmazta,
még olvasni sem tudtam, de nagyon tetszett. Utána jött Cézanne, Leonardo da
Vinci, majd amikor nagyapám elvitt a templomba, megnéztük a freskókat, a szekkókat,
amelyekről mesélt is. Később megismerkedtem a Bauhaussal, nagyon tetszettek az
abban alkalmazott formák. Ma ha megkérdezik, hogy milyen stílusban alkotok, azt
mondom, inkább a modernista vonal áll közel hozzám, de nem a teljesen elvont
absztrakt, hanem ahol megvannak a formák is. A formák, az egyszerű színek az
építészet miatt is közel állnak hozzám, ezt mutatom meg a hallgatóknak is: fény,
árnyék, élek, kompozíció, testek… Édesanyám mindig mindenhová vitt magával, nem
kellett korán lefeküdnöm, hanem csöndben hallgathattam a felnőttek
beszélgetését. Akkoriban Pécsett meghatározó volt a művészeti élet, ott voltam
a „nagyok” társaságában: Fürtös György, a híres keramikus, apám barátja, Erdős
János, Gellért Brúnó festőművészek, Rigó István, Rétfalvi Sándor szobrászok – hallgatóztam
és szívtam magamba a történeteiket, figyeltem a technikáikat.
- Miért nem a képzőművészet
lett a fő irányvonala?
- Nem tudom. Amikor eljött a
pályaválasztás ideje, a művészeti gimnáziumba akartam menni, mert addig is
folyamatosan rajzoltam. Valakivel beszélt anyám, aki azt mondta: ha a gyerek
nem kiváló tehetség, akkor nem lesz könnyű pálya, sok a meghasonlott művész,
tízből talán egy lehet kimagasló. A művészeti gimi után nem nagyon vesznek föl
máshová. Így maradt a képben az építészet, és egyenes út vezetett a kis Pollackra.
De közben ott is mindig rajzoltam. Majd jött egy zseniális magyar–történelem
tanár, Torma András, akivel felfedeztem az irodalmat, a verseket. Ezekhez
jöttek a filmek, a zene, amik a mai napig hatással vannak rám, inspirálnak. Elkezdtem
rajzolni egy őszi tájat, mögötte sejtelmesen ott van Ady Endre, kicsit
elferdülve az Eiffel-torony, megjelenik rajta Latinovits – ezt a képet a Párizsba
beszökött az ősz című vers inspirálta. Ha nem is a képzőművészet felé indultam
el, végül mégis ott (is) kötöttem ki.
- A „nagy” Pollackon, azaz a
kar elődjét jelentő főiskolán tanszéki mérnökként kezdte a pályafutását, most
pedig már a doktori iskolában témavezető. Miért maradt itt, miért volt fontos,
hogy a szakmai életedben való érvényesülés mellett tanítson is?
- Apám halála után a nagyapám és
a nagybátyám volt a példaképem, a nagybátyám, ahogy említettem, a kis Pollack
igazgatója volt. Amikor odajártam, remek tanáraim voltak, akik hatottak rám,
plusz van egy exhibicionista, szerepelni vágyó oldalam is. Emellett az
egyetemen is volt egy meghatározó ember az életemben, Bachmann Zoltán
professzor, aki ismerte anyámat és apámat is. Amikor végeztem, azt mondta: maradj
itt, gyerek. Vele kezdtem el együtt dolgozni és tanítani. A mai napig imádok
tanítani! Ezért is maradtam, no meg azért is, mert belefért az időmbe. A kettő
jól kiegészíti egymást. MSc-s hallgatókat oktatok, ahol diplomamunka
konzulensként is jelen vagyok, fantasztikus dolgokat hoznak létre a tanítványaim,
ami büszkeséggel tölt el.
- A hallgatói visszajelzések alapján
elmondható, hogy önnek van humora, felkészült oktató, segítőkész, lehet önre
számítani. Az előbb elmondottakból kihallatszik, hogy nemcsak szakmai tudást szeretne
átadni, hanem egyfajta világlátást is.
- Valóban. Erre jó példa, amikor
egy órán a pécsi székesegyházról kezdtem beszélni, megkérdeztem, hogy ki járt
már ott. Egy kéz sem emelkedett a magasba, a pécsieké sem. Ennél a pontnál
abbahagytuk az órát, tíz perc alatt lesétáltunk a székesegyházba, és amit
tudtam, elmondtam, megmutattam nekik, fölvittem őket a toronyba is. Ez az óra így
sokkal többet ért, mintha csak tovább beszélgettünk volna. A másik, hogy
partnernek tekintem a hallgatókat. Vallom, hogy okos diákkal foglalkozni nem
kunszt. de a gyengébb képességű gyereket kihozni teljesítmény. Volt, hogy megkérdezte
az ötös tanuló, hogy miért kapott négyest a másik, mire azt válaszoltam, azért,
mert ez a gyerek kettes szintről hozta föl magát. Saját magához képest kapott
négyest, mert küzdött.
- A szakmai pályafutását
tekintve elmondható, hogy rengeteg épület kötődik a nevéhez, talán nem érdemes,
nem is lehet kiemelni közülük egyet sem. Miként fogalmazható meg az építész ars
poeticája, melyek a fő vezérelvek, amelyek a mai napig is előreviszik önt?
- Nincs szebb dolog, mint
otthonnal megajándékozni az építtetőt, azonban ez csak az alázat és a tisztelet
fókuszban tartásával lehetséges. Én ugyanis más pénzét viszem a vásárra, ehhez
be kell tekintenem a megbízó intim zónájába. Tudnom kell, hogy együtt vagy külön
alszanak-e, hol van a gyerekek helye a lakásban. Számos kérdés alapján indulunk
el, ott nem fordulhat elő, hogy rutinból dolgozzak. Nekem minden ház egy
gyötrelem és szorongás. A mai napig úgy ülök le tervezni, hogy meg tudom én ezt
csinálni? Mint a színészeknél a lámpaláz és a kétely. Nem alszom, de nem vagyok
fáradt, mert addig csinálom, hogy érezzem: megvan. És ez jó érzés.
Egy munkámat azért kiemelném a szakmai
pályafutásomból, amelyre díjakat kaptam, és amely Ráday Mihály „Unokáink sem
fogják látni” című műsorában is szerepelt, sőt a Rockenbauer Pál rendezte „Egymillió
lépés Magyarországon” sorozatban is látható volt. Kán település újjáépítéséről
van szó. Ebben az elhagyott kis faluban már csak két cigányember meg egy pécsi
művészgyerek éldegélt, a nulláról kellett megtervezni és felépíteni. Öt év
alatt negyven házat építettünk újjá, erre nagyon büszke vagyok. Ez egy komplex feladat
volt, szükség volt hozzá építészettörténeti, levéltári kutatásra is.
- Beszélgetésünk során már
volt szó a festészethez való vonzódásáról. De mikor vált aktívabbá ez a vonal, mi
volt az a belső késztetés, ami miatt ecsetet ragadott?
- Mindig rajzoltam, és örültem, amikor
megdicsértek érte, mert tetszett a képem. Apámnak volt egy Barcsay Jenő kötete,
művészeti anatómia, abból kezdtem el másolni a rajzokat. Apám halála után megmaradt
a festőkészlete, minden tárgyával igyekeztem visszaidézni őt. 14 évesen fogtam
ezt a készletet, imádtam a tempera illatát, eszembe jutott, hogy feszítette föl
a vásznat – és akkor én is elkezdtem festeni. Szakkörökbe jártam, Rétfalvi Sándornál
is tanultam. Nyáron mindig csináltam valamit: rézdomborítást, faragást, sőt,
amikor egyetemre kerültem, bekéretőztem az öntödébe bronzot önteni. Nagyon
tetszett az emberi anatómia, a test mozgása. A festészet tehát mindig megvolt,
de akkor vált igazán intenzívvé, amikor kirepültek a gyerekek és ketten
maradtunk a feleségemmel. Most van igazán idő erre. Egyébként is olyan alkat
vagyok, aki nem igazán tud leülni, mindig kell valamit csinálnom.
- És hogy érkeznek meg a
témák, amik végül is a vászonra kerülnek?
- Ha az ember foglalkozik a
különböző stílusokkal, ha művészettörténetet tanul, egy új világ nyílik ki
előtte. Vannak olyan festők, például az impresszionisták közül Claude Monet,
aki kiment a természetbe és azokat az érzéseket festette meg, amit a táj
felébresztett benne. Óriási technikai tudásuk volt, stílust alapítottak. Engem viszont
inkább a boncolgatás, az analízis érdekel. Ugyanúgy, mint ahogy Leonardot, aki
azt mondta, hogy nem tartja igazán tudománynak a görög művészetet, mert a görög
művészet egy arányrendszerre, egy szépségre, egy harmóniára épül. Ellenben őt a
belső dolgok érdeklik. Leonardo elkezdte boncolgatni a belső szerkezetet. Én is
erre a boncolgatásra, szétszedésre fókuszálok. Látom a gyönyörű valóságot, amit
imádok, de azt mondom, hogy ez ott van, készen van. Minek fessem meg? Egyszerűen
lefotózom és megörökítem. József Attila Eszmélet című versével tudok válaszolni
a kérdésre, hogy miért így festek:
„Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.”…
„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.”
Én is ezt az analitikus, elemzős, továbbgondolós vonalat képviselem, van,
hogy álmomban előjönnek képek, vagy egy zenéből megfognak hangulatok. Mint Ady Endrénél,
amikor megtudja, hogy szifiliszes és meg fog halni, fantasztikus, ahogy ezt a
Párizsba beszökött az ősz című versében képekben megfogalmazza. Rengeteg verset
elemeztünk a tanárommal, amelyek a mai napig élnek bennem. A hangulatok, érzések
elmosódott formákban, pasztellszínekben nyilvánulnak meg, mint kifejezőeszköz
ott van a színdinamika, a színhőmérséklet – de a képekhez a befogadó is
szükséges.
- Hogyan hatnak egymásra a
különböző területek: a festészet mint művészet az építőművészeti tevékenységére
vagy a tanításra? Ezek miként alkotnak szimbiózist?
- Mindegyiknek van hatása a
másikra. Például a festészetnél az egyik agyi féltekém elmegy abba az irányba,
hogy számítsuk ki a formát, a szögfokot, tehát remekül használom a matekos
tudásomat. Az építészetben, amit oktatok is, vagy a doktori iskolában jelen van
a generatív (most úgy hívják: parametrikus) építészet, amely algoritmusokkal
dolgozik. Ezt azért szeretem, mert a festészetben is el tudom érni, hogy mozgásban
legyen a kép. Tehát ezt az elméleti tudást föl tudom használni festőként is. És
fordítva is megvan a kapcsolat: nézem a természetet, mert ugye az építészetben
is ott van a biomimetikus építészet (a bio természetet, a mimetikus-mimézis
leutánzást jelent). A természetben is vannak algoritmusok, és ezt az építészetben
is tanítom, például egy kagylóhéj esetében, amit vegyünk át, másoljuk le,
használjuk fel az építészetben. Amikor épületet tervezek, sokszor mondják, hogy
miért „dolgozom túl” az egészet. Mert ott meg jön a festés hatása. Olyan
látványképeket csinálok, ami, ha úgy tetszik, átmegy művészi vonalba. Jó dolog,
hogy multifunkcionális vagyok, épületszerkezettant, -technológiát is tanítok,
de vizuális kultúrát is, művészeti workshopokat tartok, rengeteget makettezünk.
Ezek kiválóan kiegészítik egymást, ugyan másfajta gondolkodást igényelnek, ám éppen
ez ad különleges színezetet az egyes területeknek.